Egyszer mindennek eljön az ideje.
A halálnak is.
Mindennek.
Nincsenek kivételek.
Még mielőtt bármit is írnék, tisztázzuk. Nem sírok, nem görbül lefele a szám. Mosolygok. Igen, határozottan boldog vagyok. Amikor ti ezt a bejegyzést olvassátok, akkor valószínű, hogy én pont tesi órán fogom róni a köröket, vagy azzal ügyeskedni, hogy végre meg tudjak csinálni száz felülést x idő alatt. Igen, beállítottam időzítőre a dolgot. Tegnap este. Nem azért, mert most nem érnék rá, így konnyebbnek gondoltam.
A dolgoktól akaratlanul is nehezen válunk meg, nehezen eresztjük el őket. Egy idő után hozzánk nőnek.
Július öt.
Emlékszem, ez volt az a nap, amikor bepötyögtem az első sorokat, rá egy hétre vagy több, kiraktam a prológust is. Arra is emlékszem, hogy eszeveszetten hirdettem a face-es csoportokban, moly.hun és még milliárd internetes portálon.
De eljön az idő, amikor sehol semmi, sehol senki.
Volt már alkalmam végignézni, ahogy egy kezdőnek virágozni kezd a pályája. Először két feliratkozó, majd tíz. Végül pedig húsz. És egy hónap múlva már a százat verdesi a mérce, és kifejezetten népszerű lesz. Az, hogy az illető elszáll vagy szerény marad az személyiség függő.
Tudom, hogy ez a blog nem elég jó.
Mindenhel erre mutat. :) Egy idő után látszik az ilyesmi. Sokszor vigasztaltam magam azzal, hogy azért, mert nem fanfic.
De nem.
Ez a sztori egyszerűen nem ekég jó, ahhoz, hogy olvassák, nem illik bele a blogbirodalomba. Kilóg a sorból mind a színvonalával, mind a témájával.
Azt hiszem, ennyi lenne, ennxit akartam mondani.
Vagy mégsem.
Egy valami még muszáj megemlítenem.
Mindenhel erre mutat. :) Egy idő után látszik az ilyesmi. Sokszor vigasztaltam magam azzal, hogy azért, mert nem fanfic.
De nem.
Ez a sztori egyszerűen nem ekég jó, ahhoz, hogy olvassák, nem illik bele a blogbirodalomba. Kilóg a sorból mind a színvonalával, mind a témájával.
Azt hiszem, ennyi lenne, ennxit akartam mondani.
Vagy mégsem.
Egy valami még muszáj megemlítenem.
Drága Bo!
Annyira sajnálom, hogy az általad keszített design alatt egyetlen fejezetet sem publikálok. Rengeteget dolgozhattál vele, látszik is...
De egyúttal szeretnék köszönetet mondani neked, mert te voltál a leghűségesebb olvasóm. Lehet, valószínű, hogy eklogultságbólmírtad azokat a lelkendező sorokat. De nekem sokat jelentettek. Magyarán mindent. Mindig jól esett olvasni a sorokat, és jól esett, hogy annyiszor kérdeztél rá, mikor lesz újabb rész? És csillogó szemű smileykat írtál, amikor azt mondtam nemsokára. Ilyeneket már nem fogok mondani, de azt még százszor, sőt kétszázszor el fogom ismételni, hogy nagyon sokat jelent a jelenléted az életemben. Az apró kis agymanéseid, a kiborulásaid, a szolidaritásod, a kedvességed, a humorod, és az idegesítő kis szoporollered.
Nem szeretnék többet mondani, így is túl sokat koptattam a klaviatúrát. Holott tudom, hogy rajtad kívül senki nem fogja ezt a kis szösszenetet elolvasni.
Csak ennyit akartam:
Köszönöm!
A blogvilágtól nem búcsúzom, a CSEKTNn még mindig meg lehet találni. Facebookon Sheila Mercury néven parádézom. Askon SheilaKing felhasználónévvel vagyok jelen. És az örök klasszikuson, a gmailen is megtaláltok, mercurysheila@gmail.com, esetleg a csektn.team@gmail.com címen, vagy csak egyszerűen keress a HÉVen. ;)
Nagy mosolyt kérek, olvasó(k)!
Ui.: Igen, még a búcsúszövegem sem hasonlít a többiekéhez. Nincsen statisztika összegzés, nagy nyálas köszönet mondás, könny- és nyálcsorgatás. Csak egy mosoly van.
Megszabadoltam végre attól, hogy jól próbáljak írni. Ez jó egy wordös, unaloműző irománynak, blognak nem. Vettem az adást!
Ui.: Igen, még a búcsúszövegem sem hasonlít a többiekéhez. Nincsen statisztika összegzés, nagy nyálas köszönet mondás, könny- és nyálcsorgatás. Csak egy mosoly van.
Megszabadoltam végre attól, hogy jól próbáljak írni. Ez jó egy wordös, unaloműző irománynak, blognak nem. Vettem az adást!